Már
rég jelent meg hasonló írásom, így most nekivágok egy új történetnek. Még friss
az élmény, időm is van megírni, meg persze kedvem.
Ahogy mondani szokták, akkor keltem, amikor a többi ember a másik oldalára szokott
fordulni. Hajnal egykor csörgött az óra, vagyis inkább a telefon. A macsek a
lábamnál aludt, persze mindaddig, amíg meg nem hallotta ő is a zenét. A gazdi
kel, nincs mit tenni. Most megelőztem, mert máskor ő szokta az ébresztőt húzni,
persze nem akkor amikor én szeretnék kelni. 1:24-kor indult az éjszakai járat.
Azzal zötykölődtem be én is Fradiba. A szokásos "party arcok" voltak a buszon,
ami jelen esetben azt jelenti, hogy a munkából hazatérő BKV dolgozók, valamint a
buliból hazainduló fiatalok.
Mikor
beértem, úgy volt hogy jön egy üres répa fordavonat, és azt kellett volna
továbbítanom Szolnokig. Ekkor még Sárbogárd környékén járt, tehát így is olyan
4 óra körül volt várható. Mire felmentem a szekrényhez a menetrendemért, már hívott is a
felvigyázó, hogy Kelebia felé fogok megindulni, mert jön egy vonat Miskolc
felől, és azzal fogok majd menni. Mit tud tenni ilyenkor az ember, másik
menetrendet markoltam fel, és így mentem vissza. A vonat akkor még Gödöllő
környékén járt, így volt időm a papírmunkára is. Beszéltem a kollégával, hogy
ha majd közelít, akkor Kő-felsőn (Kőbánya), csörögjön, és megyek majd leváltani.
Úgy is lett, háromkor ballagtam ki az állomásra. Meg is érkezett a vonat élén a
152-es Giganttal, mögötte egy szép kis tartályvonattal.
Sárga zöld. Állt a kijárat, meggerjesztettem a szellőzőket, majd a motorokat
is, és meg is indult a kis 1600t-ás vonat, megkezdtem aznapi utam. Ilyenkor még
egész jól lehet haladni, mert személyvonatok nincsenek, és így az elővárosi
forgalom nem akadályozza az egy vágányú pályán a közlekedést. Persze félre
kellett állni, mert azért jöttek szembe a vonatok, ébred az ország, utaznak az
emberek. Az ETCS berendezéssel felszerelt Gigantok meg kifejezetten megkövetelik
az embertől a figyelmet, mert egy ilyen jól fékező tartályvonat, és egy eléggé
megcsapolt fővezeték párosítás elég jól meg tudja lassítani a továbbhaladást.
Esetenként még a megállás is összejöhet. Szóval ez a párosítás nem feltétlenül
a tehervonatos vonattovábbításokra alkalmas, de hát szegény ember vízzel főz… A
mozdony egyébként meg jól ment, így panaszra nem lehet ok.
Eljutottam szép lassacskán Csengődig, itt bejelentkeztem a KÖFI irányítónak
Kiskőrösre, majd közölte is, hogy Soltvadkerten félreállok, míg az előttem közlekedő
teher elmegy Kiskunhalasról, mert annak a helyére fognak fogadni. Ez egy órás
pihenőt jelentett. Ilyenkor jön jól a könyv, azzal el lehet ütni az időt a jó
meleg vezetőálláson.
Eltelt az idő, itt is állt a kijárat, s folytathattam, utam a reggeli
pirkadatban. A nap ígérete már felsejlett a horizonton, s az égen úszó
felhőfoszlányok vörös színbe festve úsztak a kék ég tengerében.
Következett Kiskunhalas, mint kiderült az utam fele is, mert itt leakasztották
rólam a tartályokat. Mikor mentem el a kocsik mellett, akkor láttam, hogy
nátronlúg van benne, így nem kellett a mozdony mögé védőkocsi sem. Szép tud
lenni egy ilyen tartályvonat is. Az egyhangúságában is van valami, ami megfogja
az embert. Persze a vegyesvágottakban a változatosság az, ami megragadhatja az ember
figyelmét. Na de a következő vonat, amit hoznom kellett…
Már
így első ránézésre is lenyűgöző volt a szerelvény. 17db dupla autószállító, ami
párosult 500m-rel, és 1000t-val. Mindegyik kocsi megrakva 7db talján gyártmányú
személygépkocsival, így egy kis számolás után kiderül, hogy 221db autó volt
összesen.
 |
| Dömsöd, keresztre vár |
Rájártam a vonatra, majd a fékpróba után már indulhattam is vissza. Állt a
kijárat, s a mozdony könnyedén mozdította meg ezt az impozáns, szemet gyönyörködtető
szerelvényt. Akkor már a nap ragyogva mutatta magát az égen, s szikrákat szórt
az új autók minden egyes porcikájára. Hiába, ő is kíváncsi volt erre a pompás
vonatra, ami kígyózva nyújtotta ki a derekát az állomásról. A tükörbe pillantva
tényleg lenyűgöző volt a látvány, ahogy a felszálló ködben a napfény sávosan
bukott tovább a földre, s a mozdony motorjainak búgó hangját lehetett hallani.
Volt valami megkapó ebben a jelenetben, ami magával ragadott. Ez a nem lehet
leírni, csak átélni tudja az ember érzés.
Már a táj is megkapó volt. Az Alföld sokak
által nem kedvelt és kietlennek titulált látványa számomra teljesen más. Én
kiesnek látom, s el tudok merengeni a kilométerekre elnyúló puszta látványán.
Amikor felsejlenek a messzeségben a fák, házak,
„s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város
templomának tornya”.
Ugye ismerős? Én szeretem. Mint megannyi tájegységet az országban, de alföldi
születésűként, nagy kedvenc.
Így robogok tovább vonatommal, majd itt is egy-két kitérő a szembe közlekedő
vonatok elől, de sokat nem kell állni. Haladok, s lassan magam mögött hagyom
Kiskőrös határában az adótornyot, ami az őszi napsütésben sütkérezik, ugyan
úgy, mint az az egy-kétszáz tehén, amit a pásztor terelget nem messze a
karámoknál, s nemsokára egy birkanyáj is feltűnik, szintén hasonló nagyságú
létszámával. Igen, a városi fejlődés árnyékában itt azért megmaradtak az ősi
dolgok, vannak akik nem felejtenek, s őrzik híven a vidéki, alföldi Magyarország
ízét. Nekik ez nem látványosság, mint a turistáknak, nekik ez az életük. Ők a vonatot
nézik mögöttem, mert nekik az az érdekes. Sok embert látni, akik megállnak az
utakon, s végignézik, amint elporolok mellettük. Persze van aki még egy utolsó
nagy pedálnyomással átteker előttem az útátjárón, de hát sietni kell…
Szép az őszi táj. A fák különféle díszbe öltöztek a vasútvonal mentén, vagy
éppen már a télre felkészültek, és a levelekből kivonták rég a tápanyagokat, s
azok már lehullva, elszáradva pihennek a földön a fa körül, s várják a nagy
fehér takarót, ami majd elfedi őket. De addig még van idő. Addig az ősz utolsó
napsugarait ki kell használni. Egy nagy vontató húzza maga után több tagból
álló ekéjét, felkészíteni a földet a jövő évre. Persze van ahol még a kukorica szár
is úgy áll elszáradva, s várja, hogy a gazda vele is foglalkozzon. A csatorna
is csendesen húzódik meg a vasút tövében, de milyen szépen ragyog az alsószenttamási
templomocska. Jó a tájon szétnézni, issza az ember szeme a látnivalót és szinte
be se lehet vele telni.
 |
| Kunszentmiklós - Tass |
Aztán egyszer csak eljön Kunszentmiklós, ahol ki kell térni a Samu elől, meg
persze a személy is beelőz. De micsoda kitérés ez is, ahogy a kétszer megtört
szerelvény tekereg be a bejárati váltókörzetben…
Aztán innen is tovább vezet utam, s amikor kikanyarodom a nagy „jobbos” ívben -az egész vonatot belátni-, akkor már a messzeségben felsejlik a Budai hegység
vonulata. Már nincs messze a főváros. Azért még az alföld az úr, vonatom is
hamar eléri a sebességét, s az őszi, ébredező tájon halad tovább rendületlenül.
Útközben még jött szembe személyvonat, gépmenet, Ivo Andric nemzetközi gyors,
FMK, így elég változatos volt az elővárosi környezetbe visszacsöppenni. Már a
főváros vonzáskörzete érezteti hatását. Persze Soroksári út bejárati jelzőjén a
hívó már csak hab a tortán.
A leváltóm már ott toporog a személyben. Ő körbeviszi a gépet, s indul vele
tovább Hegyeshalom felé, hogy majd onnan egy másik gép másik tájakra repítse a
vonatot, ami most már örök emlékként bejárta velem ezt az őszi, napsütötte
alföldi tájat. Ki tudja, hogy az autók, milyen helyeket fognak bejárni, de
legalább egyszer megláthatták a nagy magyar alföldet, s részesei lehettek
ezeknek az élményeknek.
Így zárult ez a mai nap vasúti szempontból, s a buszon hazautazva
ott voltak azok az emberek, akik ugye egy órakor fordultak a másik oldalukra,
én pedig élményekkel telve (260 km-rel hátam mögött) térhetek haza, s vethetem „papírra”
élményeimet, hogy mások is részesüljenek benne. Így nem csak azoknak lett jó,
akiknek fontos volt a vonaton elszállított javak megérkezése, hanem azoknak is,
akik ebben a pár percben átélhették - s remélhetőleg szórakoztatónak találták -,
egy mozdonyvezető szombat hajnali szolgálatát.
Budapest, 2012. november 17.
Á.A.
